Andrei Gamart
Asszociációs időkapszula

A fiatal moldáv képzőművész, Andrei Gamart kiállítása csupán pár napig volt látható a Resident Art Budapestben. Képeit az eseménynél láttam először, majd megosztottam olvasóimmal is, hogy feltétlenül tekintsék meg a kiállítást... Nem csak a munkák összeállítása, azok egyenkénti és összeszövődő üzenete és a festésmód sajátossága keltette fel a figyelmet, hanem az a rendkívül ritkán látott "ragyogás", ami ezeket a képeket betöltötte. Andrei Gamart műalkotásai asszociációs ellentétekre épülnek, különleges, képzeletbeli és groteszk világba ágyazva, időkön túl.

A mozgó járműből való kitekintés és a helyzetünkhöz képest elérhetetlen távolságba eső kusza színek és alakzatok világába való révedés a szívfrekvencia-mérésnél használatos görbéhez teszi hasonlatossá gondolataink asszociációs jelenségét. A suhanó effektus, a színek és alakzatok összeolvadásával és megfoghatatlan képek születésével a látott világ feletti kíváncsiságot és kételyt ébreszti bennünk, összefolyik és talán felcserélődik a valódi a tudatalatti látással. Nem hiába születnek ilyenkor remek gondolatok és sorsfordító döntések - azzal hogy domináns szerepbe kerül a látvány és a tudatalatti, a realitás megszűnik, és egyben sokkal tisztábbá válnak a helyzetek. Andrei a suhanó vonat ablakából, a sűrű erdőben, egy futó embert pillantott meg. Képén az erdő elmaszatolódott színörvényének centrumába kerül az alak, aki megvilágítja a törzsek és lombok pillanatba rögzített részleteit. Ellentétes mozgások, ellentétes színhalmazok, az egyedüli alak, aki éppen úgy futhat a végzetébe, mint juthat a csúcsra, míg a homályba burkolózó jelenet egésze éppen úgy lehet (rém)álom, mint vízió - a kép személyre szabott üzenetét meghagyom olvasóimnak.

A fürdőző nőnél a háborgó víztömeg és a szikrázó napfény ellentétével kell szembesülnünk (szinte szó szerint). Az alak kezében, voltaképp groteszk módon tükör, arca nem látható. A képmás és láthatóság, létezés és a valódiság kérdései lengik be a kép egészét. Ragyogásunk tünékenysége egyszersmind hideg vízcseppekként nyaldossa mezítelen testünket.

A tükör témájának egy újabb feldolgozása kapott helyett azon a vásznon, ahol a talajt homokszemekhez hasonlóan felkapja a szél. Olajos-vizes jellege rideg behatárolhatatlanságot, füstként szétszéledő édes tünékenysége misztériumot rejt a kép jobb oldalán, ahonnan mintha fényforrásként érkezne, vöröses fuvallatában kék cirádákkal szorítva ki jellegét a menedéket kereső testetlen lelkek. Ahol az ég és föld összeér, arcok nélküli emberek kelnek zátonyra, menetelve a nagy tükörrel, távoli világba. Ahol az ég megszűnt kék lenni, az árnyékok ezúttal nem a fényforrások elől hajolnak, hanem éppen elébük. A tükör, úgy tűnik, felemészti a fényt. Ovális keretén, ördögi mosollyal játszik, egy keret nélküli világban.

A csendéletfestészet egy különös módja annak a reggeliztető tálnak a megjelenítése, amin valójában nincs semmi. A tálon kiömlött tintacsík halad a perem felé, bal oldalt a kávéhoz hasonló folyadék pedig egyenesen a nézőt veszi célba. A falhoz támasztott tükör egy új dimenziót rejt, egészen különös tárgyakkal és élőlényekkel. Az összeállítás furcsaságát erősíti, hogy a jobb oldalon található gyík farokvége nem nyúlik ki a tükörkép teréből, homogén jelleget kap a háttér is, a bal oldalon látható hüllő viszont egyenesen a nézőre pillant, s az üvegpoháron is átcsillan az a fény, ami valahonnan a "valós" térből szűrődik a kompozícióra. Valóság és fikció, egy helyen egyesül.

A Negatívban festmény egyrészt azért különleges, mert ez az egyetlen kép a kiállításon, aminél az embert anatómiailag kidolgozta a művész - a negatív szerkesztés figyelembevételével, persze. Látszik az arca, a vonásai, és az inkább talajszint felé, mint a nézőre pillantó - és kétségkívül átszellemült - tekintete. Kezei, hosszú ujjainak mozdulatai beemelik a vallás témáját a képek sorába. Jobb kezével a művészettörténetben középkortól használatos áldást osztó kéztartást replikázza a művész, a mellkasból kiáradó fény ezúttal sötét, a háttér álomszerű, szinte elfoszlanak az elemek, így az alak is inkább halottnak vagy ha úgy tetszik, az idő által megkövültnek, szoborszerűnek s ezáltal végtelenek látszik. A gondolatok az életről és a halálról szólnak, hitbéli környezetbe emelve. Nagyon erős, elgondolkodtató kép.

Bolyongó, egyformának tetsző emberek, egymás mellett elsétálva, szavak nélkül, tettek nélkül, egyértelműen érzelemmentesen. A közvetkező kép meglehetősen összetett. Látjuk azt a talajt, mint egy másik képen ezelőtt, ami légörvényekből és homokszemekből áll; színfoltokból és tünékenységből. Itt valamiféleképpen emelvény épült rá, oszlopok tartják, de ennek kiterjedése - minthogy felénk nem tudjuk meddig tart -, elképzelhetetlen. A "mennyezet" Pokol. Legalábbis így jellemezném elsőre, látva a lávaszerűen hömpölygő, hőérzetet keltő förtelmet, ami egyszerre kápráztató színeivel csábító és szolgál fénnyel (!). Ám ez a jelenség egyértelműen veszélyes, mintha villám csapna az emberek közé, fröcskölve maga mellett a fertőt. S míg ez zajlik, van Kint. Van természet, növényzet, természetes fény, élettér. A kérdés, hogy miért jobb itt, mint ott?

Anno volt már szó Szűcs Attila művei kapcsán a plankingolásról, ami még a 2010-es évek elején számított "divatnak". A játék lényege, hogy minél veszélyesebb helyeken csapja magát valaki vigyázz-fekvésbe, és maradjon mozdulatlan. Andrei-t is megihlette a jelenség, nőalakja egy tűzkarika közepén plankingol. Ezzel egyszerre utalhat a veszélyre (és az őrületre:)) és többi tükör-témájú képére, amennyiben az alak létezését és annak veszendőségét vesszük górcső alá. Itt is a fény szerepe válik számottevővé, ami a sötét falakat megvilágítja és a nőalak derekát körbeöleli.


Végül a Summer end című kép idéz fel bennünk asszociációs lavinát, ahogy a városrész szegletét a vihar elsötétíti és a villámnyalábok vakító fénnyel érnek és terülnek szét a járdán. A nagyméretű tükör visszaveri a természeti csapás pillanatát, egyetlen földöntúlian reszkető fénykitörésként érzékeltetve a fény mindent kitöltő és átjáró jellegét a mesterséges fényforrásokkal bevilágított semleges érzetű házak falain túljutva.

Andrei Gamart műveiben a fény letaszít, megaláz, átalakít, átjár és végtelen magasságokba emel, de sohasem egyértelmű módon ezek egy képen belüli egyesülésével a látás és az érzékelés ökölharcot vív a tapasztalatokkal, a realitással. Mégis minden élethelyzetre lefordíthatóvá és megélhetővé válik, ami a vásznakon zajlik. Az ellentétekbe ágyazva ott az intelem: "Ha megtaláltad a fényt, ne engedd el..." Mert míg látásunk elbukik a tükörképekben és szemfényvesztésekben, a pillanatok csodaként robbanó varázsa léten túli örökséget nyújt.
Köszönjük, Andrei!


Írta: Kolle Gabriella
A kiállítás a Resident Art Budapestben, Vakító Fénybe Rejtve címmel volt megtekinthető 2018.08.06-tól 13-ig.
Andrei Gamart további művei, életrajza, kiállításainak listája innen érhető el: https://andreigamart.com/

Apró zenei ajánlás: https://www.youtube.com/watch?v=pNRBCo6fJpY